A suli végeztével…

2009 július 10. | Szerző: flow85 |

 

 A főiskola befejeztével (na jó, nem befejeztével, hanem a tárgyaim befejeztével, szakdoga, államvizsga még hátravan) elkezdtem munkát keresni. Mondanom sem kell, hogy a jelen gazdasági helyzetben és tulajdonképpen egy gimnáziumi érettségii papírral a kezemben kezdtem neki. Persze azért számít, hogy 90 százalékban befejeztem a sulit, vagyis hogy nem kell bejárnom, no és a tárgyakat teljesítettem.

Körülbelül 200 (!) önéletrajzot küldtem szét az állásokra jelentkezve. Ennek eredményeképpen 6, azaz hat darab (!) interjún sikerült részt vennem. Ebből az első egy tesztírással kezdődött, melyet pontok alapján értékeltek. Matekos teszt. Én a 20/20 és a 20/17 pontommal nem kerültem be a második körre. Elképesztő milyen okos emberek között élünk. Minden tiszteletem…

Második interjúm igen ígéretesen kezdődött. Felhívott a hr-es, hogy az X pozíció ugyan betelt már, ámde az önéletrajzom és motivációs levelem alapján szeretne behívni egy interjúra projektvezető pozíció kapcsán. Hát hogyne mennék, gondoltam én. Időpont, helyszín egyeztetve. Megérkezésemkor egy mini tárgyalóba vezettek, ahová 20 perc késéssel meg is érkezett a hr-es fiatalember. Hozzátenném, hogy szerintem ő sem végezhetett túl korán hozzám képest a suliban, mert jegyzetek tömkelegéből próbálta a klasszikus kérdéseket feltenni. Tudjátok, jó és rossz tulajdonságok, bla-bla-bla. Elém rakott egy tesztet, amelynek az első kérdését látva is tudtam, hoy elbuktam. Bár infós is a képzés, ahol diplomázni fogok, de ehhez konkrétan nem értettem. Szóval, mikor egy hét múlva kaptam az emilt, hogy ‘sajnos nem…bla-bla-bla’ nem ért váratlanul.

 

Harmadik felvonás. Internetes oldalak üzemeltésével foglalkozó cég, asszisztensi hirdetése. Felhívtak, egyeztettünk, bementem. Rendkívül szimpatikusak voltak. Nem sablonszerűek. Visszahívtak második körre. Két nap múlva felhívott a lány, hogy sajnos nem. Én kihasználva a legalább telefonon keresztüli személyes kontaktus lehetőségét, megkérdeztem, hogy miért nem, márcsak azért is, hogy ebből is tanulhassak. A lány nagyon kedves volt és díjazta érdeklődésemet, és közölte, hogy csupán azért, mert a kiválasztottnak több éves hasonló területen szerzett tapasztalata van. Hát, így jártam, bár a hirdetést a pályakezdő kategóiában találtam. Na mindegy.

 

Negyedszerre egy, a harmadikhoz hasonló profilú cégnél voltam. Ide nem jelentkeztem, hanem az előző cégtől felhívott a lány, hogy lenne egy ilen munkalehetőség, és rám gondolt, elküldheti e az önéletrajzomat. Naná, mondtam, majd felvette a kapcsolatot velem a másik cég. Ott is megkérdezték, mint mindenhol eddig, hogy milyen fizetésre számítok. Említettem, egy nettó 110 ezer fotintos bérigényt. Ettől az ottani lánynak a beszélgetés elejétől tapasztalt jókedélye egyből a nullára redukálódott. Mondanom sem kell, hogy azóta sem hallottam felőlük…

 

Következő alkalommal egy magánklinika ‘front office’ pozíciója következett. Az interjúra megérkeztem, majd a hr-es hölgy köszöntött és türelemre kért. Ide-oda sétált. Megérkezett egy papírral. Az volt az önéletrajzom. Az iroda foglaltságára hivatkozva egy vizsgálóba mentünk. A hölgy miután beszélt a klinikáról, főként a plasztikai sebészeti üzletág fénykoráról (ezt amúgy említenie sem kellett volna, köldökig érő dekoltázsából kitűnt, hogy kapott munkatársi kedvezményt) fel sem nézett a pípírból, az önéletrajzomat akkor olvasta, majd a munkakörről beszélt féloldalról. Számomra egyértelmű volt, hogy eleve tudta, nem én leszek a jelölt. Nem értem viszont, hogy akkor miért húztuk egymás idejét. No komment…

 

Ezt követően természetesen folytattam a hirdetések böngészését folyamatosan és többek között az ország legnagyobb bankjához is beadtam az önéletrajzomat. Egyik délelőtt, amikor is a reggel a fővárosban virradt rám, fél 11 kor csörög a telefonom, hogy egy interjút akarnak megbeszélni velem még aznap fél háromra. Más időpont nincs. Hát én azonnal utaztam haza (Bp-től 30 km-re lévő városkámba), elegáns ruhába ugrás céljából, majd vissza, és éppen beértem. Mondanom sem kell, hogy eddig minden alkalommal tájékozódtam a cégről, ahová mentem, itt nem volt időm. Persze rákérdeztek, mit tudtam meg erről az üzletágról. Nyilván semmit… Kifogás volt bőven a sulimra, hogy miért tartott egy évvel tovább elvégeznem, satöbbi. Kérdezték a bérigényemet, én nettó 120 ezer forintot mondtam. Úgy jöttem el, hogy ehhez én kevés vagyok, bár a munkakör, amit a három interjúztató (az igazgatóasszony és a két helyettese) leírtak, nagyon tetszett. Másnap csörgött a telefon. Engem választottak. Tessék??? És tényleg. És a fizetés is több, mint amennyit kértem, sőt számítani lehet év végi prémiumra is. Ez volt június közepe táján. Felvette velem a kapcsolatot a központi hr-es, és első körbe egy tesztíráson kellett részt vennem. Mindenféle teszt. 3 óra hossza. Pszichológiai, monotonitás közbeni hibaszázalék mérés, IQ teszt. Ez volt egy csütörtöki napon. A teszt eredménye másfél hét múlva érkezett meg, ekkor hívott a hr-es, hogy menjek be a központba. Bementem. A tesztem nagyon jó lett. Nem dicsekvésből átlag feletti teljesítmény, IQ kiváló, hibaszázalék alacsony. A hr-es, aki egy nagyon szimpatikus idős bácsika. belekzdett, hogy milyen papírokat intézzek el. Erkölcsi bizonyítvány, kötelező orvosi vizsgálat, bla-bla. Minderre kettő napom volt.

Erkölcsi bizonyítvány: A legfontosabb, anélkül nem dolgozhatom, amíg az nincs, addig nem vesz fel. Én bementem a hivatalba személyesen, mivel azt mondta a hr-es, hogy azonnla megkapom. Ott egy ügyintéző hölgyemény, egy óra várakozás után kinyitotta az ablakocskát, egy süteményt majszolva, mindezt félfogadási időben, bekérte a papírt és közölte, hogy majd kiküldik postán. Én említettem, hogy azt az infót hallottam, hogy azonnal megkaphatom. Válasz: Olyan nincs, majd kiküldik postán. Köszönöm, viszlát, majd az blakocska újra csukva.

 

 

 

 

Orvosi vizsgálat: A papír, amit a hr-es adott az üzemorvos rendelési idejével mondanom sem kell, hogy hibás volt. A történet: Még azon a héten pénteken menjek be. Én el is indultam a városkámból kocsival reggel. Elintéztem az adókártyám, a magánnyugdíjpénztáram, satöbbi és megyek a rendelő felé. Piros lámpánál állok, közben headsettel beszélek telón. Egyszercsak egy nagy rántás, a headset fülese kiszakad a fülemből. Belémjöttek. A kocsi hátulja a vétkestől, az eleje az előttem állótól rondult meg. Aki belémjött hölgyike, kétségbeesve telefonálgat, mondván természetesen elismeri a bűnösségét, de a férje nélkül nem tudja kitölteni a papírokat. Várunk. 33 fok, forgalmi fennakadás miattunk, dudálások. Megérkezik a férje. Gondoltam arrébb sétálok, a leteremtés nem tartozik rám. Ehelyett, “jaj, drágám, semmi baj, nem is teheszt róla…” Á nem tehet róla. Csak éppen nem kevés gázzal beleszál a kocsisorba. Na, mindegy. Papírok kitöltve, én meg megyek tovább. Beérek a rendelőbe fél egyre. A papíron fél kettőig tart a rendelés, semmi gáz. A rendelőben senki, az ajtón az időpont fél egy. Nagyon jó. Elkéstem, de úgy hogy nem is tudtam, hogy kések. Orvosi vizsgááálat hétfőn pótolva.

 

Hétfő reggel telefon. Aleendő főnököm, aki kétségbe vonja a szavam, miszerint mindenkinek odadják az erkölcsit azonnal. Legyek erőszakosabb. Majdhogynem megfenyegetett, azzal, hogy már aznap dolgoznom kéne, és ha nem intzem a papírokat, majd lesz más a helyemre. Ekkor elborult az agyam, és a “túl sokáig húzódim ez az ügy” mondatára megemlítettem, hogy a teszt eredményre is másfél hetet kellett várni és ha korábban említik a szükséges papírok fontosságát, már régen meglenne mind. Erre szabadkozott, hogy nem feltétlen az én hibám. Még jó. Na mindegy, bementek megint az erkölcsis hivatalba. Megint csak azt kaptam, hogy majd kiküldik postán. Most erre mit mondjak….

 

Lényeg a lényeg, hogy hétfőn kezdek…